Dorottya (Harmadik könyv-Éjfélig)

[…] Opor, hogy már végét vesse a csatának,

Egy új stratagémát gondolt ki magának,

Mellyel minden truppot zűrzavarba tégyen,

S Dorottya, a vezér, tehetetlen légyen,

Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával

Szemközt állván, így szólt felséges orcával:

„Halandó angyalok! kedvelt, szép ellenség!

Kiket bennünk ural minden érzékenység,

Kik bírván szívünket a természet jussán,

Törvényt szabtok nekünk szépségtek trónussán,

Hogy ellenkezhetnénk tovább tivéletek?

Itt a kéz! itt a szív! csak hogy békéljetek.

Tudjuk, miért vagytok haragban erátunk;

Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk:

Nohát ezen vétkünk jóvátételére

Én, mint a fársángi tábor fővezére,

Még ma egy kisasszonyt kívánok elvenni;

S tudom, vitézim is mind így fognak tenni –

De én annak adom cserébe szívemet,

Aki legelőször megcsókol engemet.”

Édes kotlós anyjok egy kotyogására

Hogy fut a sok csirke egy szem gabonára:

Minden kisasszonyok akként tódulának

Legelső csókjára Opor orcájának. –

Senki sem ügyelt már zászlóra vagy sorra:

Isten hozzád, jó rend! hajde mind Oporra!

Szintúgy rúgták egymás cipellője sarkát,

Tapodták, hasgatták egymás sleppje farkát;

Az elsők hátrálták az utólmenőket,

A hátulsók visszahúzták az elsőket;

Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek,

Asztalt, széket, bőgőt, cimbalmot levertek.

Tört a pohár, palack, tányér, táca csörgött;

Ugattak a pudlik; ajtó, ablak zörgött.

Ifjúként szaladtak még a vén-lantok is.

Sem hadnagy, sem svadrom, sem rend. Sőt magok is

A dívánt emelő szűzek elfutának,

S keze, lába kitört marsal Dorottyának. […]