A Visszatekintés hangnemében ugyan különbözik a Mint egy alélt vándor című verstől, de az alapkérdés és a válasz hasonló. A pályáját bejáró lélek a nehézségek alól megszabadulva a végső nyugalom felé vezető úton a „szerelem” és „szeretet” fogalmaival határolt mezsgyére kerül. A zárás jól ellensúlyozza a verskezdet ironikus, önironikus hangvételét, mint ahogy az elszalasztott lehetőségek számbavételekor ironikus szemléletű Arany látásmódja. A fiatalság örömeire, a vágyakkal teli évekre tekint vissza kissé kesernyés mosollyal. Hangulatát jól példázza az ősi pozitív képek ellentétre fordítása (például a rózsa-vaskorlát képben). Aranyra jellemző ez a fajta képalkotás. Az ösztönök és a vágyak a kötelesség korlátai mögé vannak szorítva. Ezzel példázza a személyiség belső, rejtett és elfojtott világát, amely felett a „mandátum uralkodik”. Az elfojtás végső visszahúzódást vált ki (fogott vad képe). Arany ezzel a képpel már a szimbolista képalkotást előlegezi meg. A jelképi erejű metafora tágulása közel viszi a szimbólumalkotáshoz.

A vers zárása szentimentalista színezetű, ebből következik a pozitív feloldás. Ugyanakkor Aranyt az el nem ért bizonyosság miatt állandó kétségek gyötörték. A haszontalanul elvesztegetett élet, a derékba tört pálya képe folyamatos kísértője költészetének. Ennek kifejezésére a pesszimista, elégikus hang éppúgy alkalmas, mint az optimistábbra színezett, kissé ironikus megfogalmazás.

irónia: „tettetés” (gör.) szóból; 1. dicsérő kifejezésbe rejtett gúny 2. egymással ellentétes értékek együttes állítása