A nemzeti irodalom

A felvilágosodás írói világpolgárok voltak: művészetük egyetemes, nem kötődik nemzethez, néphez. A romantika korában a nacionalizmus (ekkor még kifejezetten progresszív) politikai irányzata mellett az irodalom, a művészetek területén is fölerősödik a nemzeti jelleg. Az a folyamat, mely Dantéval kezdődött (anyanyelvű irodalom), a reformációval folytatódott, majd a barokkban és a felvilágosodásban lelassult, a romantikában ismét előtérbe került. Egyes népek (lengyelek, magyarok) számára bizonyos mértékig az életben maradást jelentette a nemzetiirodalom.

A nemzet fogalma nem azonosítható a nép fogalmával: a nemzet nem társadalmi kategória, hanem politikai-kulturális fogalom, magában foglalja egy nép történelmi hagyományait, múltját, identitását, elidegeníti a más nyelvű, más hagyományú kisebbségeket, más népeket.

A nemzeti irodalom ebből következően szintén összetettebb kategória, s az irodalom társadalmi, politikai szerepét nyomatékosítja. Ugyanakkor az irodalom nemzeti jellege elsősorban azoknak a népeknek a művészetében domináns, melyek mind történelmüket, mind kultúrájukat tekintve hátrányos helyzetben vannak az egységes kulturális és politikai hagyományokkal rendelkező országokkal (Franciaország, Anglia) szemben.

Machperson „talált” egy ősmítoszt, s megszületett a skót nemzeti költészet; a németek megtalálták az elfeledett Niebelung-éneket, s megszületett a német nemzeti irodalom. Magyarországon még Arany János is keresi-kutatja a – sajnos nem létező – magyar őseposzt, s a lázas kutatásban megszületik a magyar nemzeti irodalom. A romantikus művész, ha nem talál ősi hagyományt, szívesen nyúl a középkor emlékeihez (lovagi irodalom), a néphagyományhoz (népiesség) vagy a különböző kultúrák (egyiptomi, távol-keleti, görög-római) mitológiáihoz. A romantikus művész nem a klasszicizmus tiszteletével és hódolatával fordul az antikvitás emlékeihez, hanem feldolgozza, egyéni világának részévé teszi, egyéníti azokat. A romantikus alkotó mítoszteremtő művész.