Kezdetektől a X. századig
Az őskori társadalomban közösen készített falfestmények és rajzok nem tették lehetővé az egyéni stílusok kialakulását. A barlangfestészetben és sziklarajzokban hiányzott a tudatos kompozíció. Ugyanakkor használták a takarásos ábrázolást, a mozgásábrázolást, a profilnézetet (oldalnézet). A jellemző formákat, karaktereket pedig biztos vonalvezetéssel ábrázolták. A folyammenti népek képi nyelvezetében a síkszerű ábrázolás, a legnagyobb felületek törvénye uralkodott. A szalagszerű kompozíciókban az egymás mögötti jelenetek egymás fölötti elrendezésbe kerültek. Hiányzott ábrázolásmódjukból az egységes nézőpont és a perspektíva. A korai krétai és mükénei festészet stilizáltan jelenítette meg az állatokat és növényeket. A festmények síkszerűek, a fény-árnyék játéka nincs rajtuk. Az ókori festészet képi megjelenése - éppúgy, mint eddig - a falfestészetben teljesedett ki. Célja a mindennapi politikai élet, a mitológiák ábrázolása és a dekoráció volt. A rómaiak a festett építészeti terek mélységét növelték, később ornamentális elemekkel, mint például tájképpel, idillizálták a jeleneteket. Az ókeresztény és bizánci kultúrával megjelentek a miniatúrák és az ikonok, mint a képi kifejezés eszközei. Ezeket a tiszta színek és határozott körvonalak jellemezték. A bizánci stílust a merev sematikus alakok ábrázolása, ugyanakkor a merev frontalitás, szertartásosság és a színgazdagság jellemzi. A reneszánsz megjelenéséig ez a stílus vált az európai festészet mintaképévé.
A középkor képi megjelenései
A középkor hajnalán a tudatlanság korában a képi megjelenés elsősorban a vallás terjesztésére szolgált. A templomi falfestészet az olvasni nem tudók bibliájának szerepét töltötte be. Témája általában a vallás szimbolikus megjelenése. Ábrázolásmódjából hiányzik a valóságos tér, a háttér, a fény-árnyék és a távlat érzékeltetése. A gótikában az alakokat csakúgy, mint minden formát megnyújtottak. A gótikus ábrázolásmód jellemzője a lágy vonalvezetés és a természet egyszerű, jelzésszerű megrajzolása. Új képi megjelenés az ablakfestészet, amely a tüzes fényszínekkel a misztikusságot sugallta. A németalföldi festészet mindezt idillikusan mutatta be, és a pontosságra, a részletező hűségre törekedett.
A reneszánsz az általános emberi szépség, a táj és az ember összhangjának részletekig menő ábrázolására törekedett. Kiemelt szerepet kapott a perspektíva-ábrázolás, a tértagolások világos elkülönítése. Európában megjelentek az első mélynyomtatások és az önálló grafikák. A barokkban megnőtt a szerepe a példázatoknak (emblémák, allegóriák, szimbólumok) alkalmazásának, amellyel rejtett, jelképes mondanivalót ábrázoltak. Új műfajok jöttek létre: az önálló tájképek, csendéletek, ravatalképek, életképek és csoportos portrék.
A középkortól az XIX. századig
A felvilágosodás és a forradalmak a művészetre is jelentős befolyással bírtak. Létrejöttek az érzelmek romantikus ábrázolásai, az egzotikumok világának felfedezése és megrajzolása. Az emberi érzelmeket tájképpel fejezték ki. Másfelől megszületett a naturalista ábrázolásmód, a drámai, a szépítés nélküli bemutatás. Ebből alakult tovább a természet megmutatása, a művészek kivonulása a szabadba. Az eddig műtermekben festett képek mesterséges színvilágát felváltotta a szabadban található sokszínűség kifejezése. Jellemzői a színek, fény és levegő sajátosságainak érzékeltetése, a pillanatnyi kép megragadása. Először kap szerepet a felület megmunkálása. A kép megjelenési felületei elsősorban a festmények. Az impresszionizmusból kiinduló, azt követő stílusok újabb festési felületekkel fejezték ki magukat. A 19. század végén és a 20. század elején kialakult szecesszió visszatér a díszítő motívumokra (a szó a „művészetből való kivonulást” jelenti, ami utal a képi megjelenésére is). E stílus felhagy az eddigi ábrázolásmóddal, és a művészet díszítő jellegét hangsúlyozza. A 19. század második felében megjelennek az új technikai csodák, amelyek lehetővé teszik újabb képi formák bevezetését.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
