Tananyag választó:
Az énekes leánykarikázók általános leírása
Eszköztár:


Az énekes leánykörtánc a magyar néptáncok egyik legrégiesebb típusa. A magyar nyelvterületen csak ott maradt meg, ahol a böjti leányhagyományok, s a fiatalok társas szórakozási alkalmai fönn tudták tartani a 19. századi új páros táncokkal szemben. A leánykörtáncok változatos fajtáit élő hagyományként táncolták még a 20. század közepéig például a Dél-Dunántúlon, a Duna mentén, Észak-Magyarországon és szórványosan Erdélyben.
    A magyar tánctörténeti emlékek (képek, szövegek, kották) és az európai tánctörténeti párhuzamok alapján biztosan állíthatjuk, hogy az énekes lánykörtáncok Magyarországon a középkor óta léteztek. A 20. század során a néptánckutatók megközelítőleg 200 faluból mintegy 1000 változatát örökítették meg filmen.
    Az énekes leánykörtánc, vagy ahogy a falvakban nevezték „karikázó”, „karéjozás”, „fércelés”, „sergés”, szabályozott, egyöntetűen járt, csoportos táncfajta. Előadása során a zárt összefogódzás, a kötött alaplépések és a meghatározott haladási irány miatt a táncosok nem érvényesíthetik a magyar táncokra általában jellemző egyéni rögtönzést. Azonban a táncrészek terjedelme, az egyes táncdallamok szövegeinek hossza a táncosok pillanatnyi hangulatától függött.
    A leánykörtáncok több tételből állhatnak. Az egyes tételek karakterét a táncosok összefogódzásának módja, a kör haladásának iránya, az alaplépés jellege, a tánc tempója, és kísérő dallamai határozzák meg. Ennek alapján különböztethetjük meg például a sárközi és Duna menti karikázók „lépő”, „rezgő”, „csárdás”, „futó” tételeit. A terjedelmes - néha órákig is eltartó - lassú tételt rövidebb gyors, vagy más néven „friss” követi, s a két tétel váltakozva többször megismétlődhet.
    A karikázók előadása során egyenlő szerepet kap az ének és az énekre előadott tánclépés. Ezért a karikázók motívumanyaga általában csekély, egyszerű és kevésbé variálódó a más tánctípusok (pl. az ugrós) gazdagabb, változékonyabb motívumkészletéhez képest.
    A leánykörtáncokat eredetileg mindig hangszeres kíséret nélkül, egyszólamú énekre járták. Az idők folyamán azonban a jellegzetes karikázó dallamkészlet fokozatos bővült, kicserélődött és a hangszeres kíséret egyre hangsúlyosabbá vált. A rituális, a tavaszi ünnepkörhöz kapcsolódó vagy a táncmulatságon kívüli szerepkörben előadott karikázóknál jobban megmaradtak a régies zenei vonások.
    A körtáncok énekkíséretében keverednek a régi- és új stílusú dallamok. A „lépő” dalok gyakran lassú tempójú (negyed = 86-102), helyenként aszimmetrikus ritmusú (5/8), 11 szótagos, tripódikus dallamok, de a „lépő” előfordul régies 8 vagy 6 szótagos dallamokkal is. A karikázó „csárdás” énekei közepes tempójú (negyed = 120-138) 4/4-es ütemű, újstílusú dallamok.  A „futó” dallamai a gyors tempójú (negyed = 160-200), 2/4-es ütembeosztású izometrikus régi stílusú dallamok közül kerülnek ki.
    A falusi közösségekben a „karikázó” fogalma tulajdonképpen nem esett egybe a szűkebben vett táncos szórakozás fogalmával. A böjti együtténeklés, a táncmulatságokon kívüli „táncpótlék” kiegészítő szerepet töltött be a leányok számára, amelyre még a böjti tánctilalom sem vonatozott. A leányok a serdülőkort elérve kapcsolódhattak be a nagyleányok karikázójába, s házasságuk után az első gyermek megszületéséig vehettek rész e táncban, amely alkalmas volt korosztályi, társadalmi réteg vagy vallási különbségek kinyilvánítására (a vallási–társadalmi különbségeket jelzi a „reformátusos lépő” és a „katolikusos lépő” a Tolna megyei Bátán).
    Az eddig ismert énekes leánykörtáncokat táji különbségeik alapján három nagyobb csoportba oszthatjuk: déli, északi és erdélyi karikázók. A leánykörtáncokat ennek megfelelően három foglalkozás keretében tárgyaljuk. Első foglalkozásunk a déli, második az északi, harmadik az erdélyi karikázókat mutatja be.

Az énekes leánykörtáncok főbb néprajzi tájegységei
Bagi karikázó
Bagi karikázó