Középső vagy tiszai táncdialektus

A középső vagy tiszai táncdialektus az Alföldön és a Felvidék keleti felén (kb. a Mátra vonalától keletre) élő népcsoportok tánckincsét foglalja magába.

A magyar nyelvterület nagyobbik részét jelentő központi dialektus tánckincse egységesebb, tájilag kevésbé tagolt, mint a dunai vagy az erdélyi területé.A terület tánctípusai meglehetősen egybemosódnak, formai-zenei sajátosságaik erősen keverednek. A terület táncai formai-szerkezeti szempontból bonyolultabbak, összetettebbek, mint a nyugatiak, motívumkészletük gazdagabb.

A tiszai dialektus jellemző tánctípusai a következők:

1. Pásztortánc, botoló. Az eszközös pásztortáncok, a botolók különböző típusai (szólóforma, két férfi párbajszerű küzdelme, nővel járt páros és csoportos formák) főként a Felső-Tisza-vidék pásztoraitól és cigánytelepeiről kerültek elő. A zenei és mozgásanyagában rendkívül szerteágazó, sokrétű tánccsaládot szinte csak az eszközhasználat alapján határozhatjuk meg.

2. A leánykarikázó csak a dialektus északi sávján ismert, az Alföldön szinte teljesen hiányzik, helyette a körcsárdás divatozik.

3. Az ugrós inkább délen, az Alsó-Tisza-vidéken fordul elő oláhos, féloláhos, kisoláhos, ugrós, marsnéven. Észak-északkelet felé egyre szórványosabb.

4. Verbunk. A kötetlen szerkezetű, tánckezdő funkciójú, gazdag motívumkincsű, javarészt csapásoló motívumokból felépülő, lassú csárdás tempójú verbunk a tiszai táncdialektus általános tánctípusa. Az utolsó évtizedig főként a Felső-Tisza-vidékén és a Felföld északkeleti részén virágzott. Szabályozott szerkezetű formája kivételes (Tiszapolgár, Pusztafalu). A verbunk sajátos lakodalmi formája, a dramatikus, tréfás verbuválás is szinte az egész területre jellemző.

5. A lassú és friss csárdás e területen meglehetősen összeolvad. Megkülönböztetésük csupán a motívumkincs alapján alig lehetséges. A párelengedés ilyenkor a csalogatás játékos tartalma nélkül fordul elő. Az általános zárt összefogódzás mellett a nyíltabb fogásmódok (egy- és kétkézfogás, oldalfogás) és a különböző kiforgatások is gyakoriak. A páros formán kívül a hármas csárdás és a négyes körcsárdás is kedvelt. A csárdás zenekíséreteként itt még régi stílusú népdalokat is alkalmaznak. A csárdás tempója mérsékeltebb, mint nyugaton. Néhol a tánczene és a tánctempó, valamint a táncnevek megőrizték a régi hármas tagolás emlékét. A verbunk és csárdás egykori táncrendbéli szoros kapcsolata nemcsak a zenekíséret és a motívumanyag közösségén, hanem a táncnevek keveredésén is tükröződik.

6. A tiszai dialektus szegényesebb lakodalmi tánckészletéből az északkeleti osztótáncot, valamint a dramatikus lakodalmi táncokat kell kiemelni.

A polgári fejlődés először az alföldi mezővárosokban fejtette ki hatását parasztságunk táncéletére. A táncmesterek és tánciskolák a nagyobb településeken kezdték működésüket, s az új táncok terjedésének társadalmi hatása így igen jelentős volt. A mezővárosok parasztságának korai polgárosulása azonban jó ideig nem érintette a kisebb falvak népét, különösen ott, ahol a török hódoltság utáni népkeveredés nem, vagy kevéssé bontotta meg a régi közösségeket. Így például a Szatmárban és Nyírségben megmaradó, sűrűn egymás mellé települt falvakban a hagyomány töretlenebbül és sajátos paraszti úton fejlődik. A korán, már a múltszázad nyolcvanas éveiben megjelenő táncmesterek hatása nem a hagyományos tánckultúra felmorzsolódásához vezetet, hanem inkább gazdagította azt, s meggyorsította az új magyar tánckincs fejlődését, egységesülését.

A tánczene jellege is modernebb, mint másutt. Néhány régi népi hangszer divatját (citera, tekerő) a tanyavilág körülményei magyarázzák. A tánczene fő szolgáltatója azonban a cigánybanda, mely leginkább megfelel a polgárosodó parasztság igényeinek. A tánczenét zömében az új stílusú népdal, a népies műdal, valamint a verbunkos- és csárdászene alkotja.

A tanyavilágban és az Alföld peremén levő kis falvakban a már polgári jellegű rendezett bálok nagy táncalkalmai mellett élénk maradt a házibálok kötetlen kerete.

Az új stílus Felső-Tisza-vidéki változata emelkedett leginkább a nemzeti kultúra szintjére, a múlt századi népies műtáncok, a nemzeti romantika korszakában kialakított népi-nemzeti táncstílus elsősorban erre az anyagra támaszkodott, s a tánciskolákon keresztül ez terjedt országszerte.

Középső vagy tiszai táncdialektus

A középső dialektusterület kisebb egységei:

1. Felső-Tisza-vidék (Bodrogköz, Szatmár m., Nyírség, Hajdúság, Szilágy m.);
2. Északkeleti Felvidék;
3. Keleti palócok és matyók;
4. Nagykunság, Jászság;
5. Dél-Alföld, Alsó-Tisza-vidék.